2016. december 5., hétfő

Hódító dandy és hideg gentleman - férfidivat a 19. században

I. Az európai divat alakulása a 19. században

Angol úriemberek
az 1850-es években
Tetszeni, mutatósnak mutatkozni, gazdagnak, sikeresnek és vonzónak láttatni magunkat – ez az emberiség évezredes törekvése, és azok közé a kultúrtörténeti tényezők közé tartozik, amelyek sosem évültek el igazán. Az öltözködés a puszta praktikumon túl sok egyébre is alkalmas volt, alkalmas ma is, és bizonyára alkalmas lesz – a rang, etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, regionális származás jelzésétől kezdve a társadalmi és interperszonális diskurzusban való nonverbális kommunikációs eszközszerepén át egészen a legátvittebb értelemben vett önkifejezésig. Tekintve a divatnak, a ruházkodásnak ezt a markáns szerepét és kölcsönhatását a történelem különféle aspektusaival (az életmód, a társas kapcsolatok, a család, a szerelmek, sőt a politika és időnként a hadviselés történetével is), egyáltalán nem meglepő a divattörténetnek mint önálló diszciplínának jelenléte, és az, hogy a téma legváltozatosabb szeleteit mind Magyarországon, mind külföldön egyre szélesebb körben és rendkívül igényesen kutatják.

A divat, illetve általában az öltözködés európai kultúrkörben betöltött szerepe előirányozza, hogy a divat- és öltözködéstörténet, főként az utolsó két évszázad öltözékeinek vizsgálata, elsősorban a női ruhák és viseletek történetét jelenti. Részint ezzel összefüggésben, részint más tényezők összejátszásának eredményeként születhetett meg a 20-21. századra a „divat, mint női foglalatosság”, „lányos dolog” fogalma – és más hasonló sztereotípiák, amelyek a közvéleményben a jelen pillanatig is makacsul tartják magukat.
Valójában a divat története éppen annyira része a férfiak történetének, mint a nőtörténetnek, sőt leglátványosabb, legkönnyebben megragadható változásai, melyek az úgynevezett „elegáns öltözködést” máig meghatározzák, éppen abban az időszakban folytak, amelyet a nők divattörténete talán a legmélyebben vizsgál: a 19. században.
Jelen kétrészes sorozat első cikkében a 19. századi férfidivat európai általánosságairól esik szó, illetőleg azokról a történelmi tényezőkről, amelyek a nyugati polgári viselet uniformizálódásához, ezáltal pedig a rákövetkező századokba történő átmentéséhez vezettek.

Mindenekelőtt szükséges pontosan definiálni a férfi divattörténet fogalmát. A cikkben kifejezetten férfidivatról lesz szó, azaz a divatnak, mint olyannak csupán egy szeletéről, és természetesen nem is a legszínesebb darabjáról – a női divat sokfélesége és a férfidivathoz mérten gyors változékonysága ehelyütt kimarad a tárgyalásból. Másfelől pedig: nem viselettörténeti, hanem specifikusan divattörténeti áttekintést olvashatnak, így azokra a viseletekre, öltözékekre kell szorítkoznunk, amelyek a módos, jól öltözött férfi ruhatárához tartoztak hozzá. Ilyen módon le kell mondani a paraszti társadalom különféle táji és vagyoni rétegei színes népviseletének, a mesteremberek munkaruházatának és a különféle uniformisoknak a vizsgálatáról is.

"Beau" Brummell képét az egyik első
Giillette-reklámhoz is felhasználták
A legmarkánsabb változás, amelyet a csinos úriember képén a 18. és a 19. század fordulóján tapasztalhatunk, az a korábban a királyi és főnemesi udvarokat egyaránt jellemző (és onnan a nemesség alacsonyabb rétegeibe leszivárgott), rafináltan szabatott, selymeket és egyéb finom luxustextíliákat felhasználó és a 19. században már egyértelműen nőiesnek és célszerűtlennek tartott, franciás udvari viselet háttérbe szorulása, majd a polgárosodó társadalmak különféle rétegeiből való teljes kiszorulása. A változáshoz nagyban hozzájárult a francia forradalom arisztokráciaellenessége, de leglényegesebb hatásként mégis az úriember új típusának megjelenése értékelhető – lassanként eltűnik a parókás, finomkodó 18. századi nemes, és helyét a dandy veszi át. Az új stílus úttörőjének sokan György angol régensherceg kegyencét, a „Szép” („Beau”) George Brummellt tartják (1778­-1840), aki extravagáns életmódjával és az angol arisztokrácia körében befutott hallatlan divattanácsadói pályafutásával a maga műfajában valóban maradandót alkotott. A teljesség igénye nélküli rövid felsorolásra szorítkozva elmondható, hogy Brummell értelmezésében a dandy öltözködését a keresett egyszerűség, a kifogástalan szabás, az alapanyagok magas minősége és a színek, sőt, általában az egész megjelenés visszafogottsága határozza meg. Ezek a szempontok több mint egy évszázadra előirányozták az elegáns úr megjelenését.
Nyakkendőkötési segédlet
töredéke 1818-ból
A „polgári divat” ruhatárának alapelemei már a 18. századra megszilárdultak; a 19. század divattrendjei ezeket átvéve, finomítva és igényre formálva alakították ki az egyes stílusokat. Legalapvetőbb volt az úgynevezett férfi ruhahármas, a nadrág, a mellény és a kabát egysége, amely már korszakunk elején is régi tradícióra alapult. Ez a hármasság a formális öltözékekben a mai napig is megmaradt, a ruhadaraboknak legfeljebb a színük, anyaguk és szabásuk változott. A század elején ezt egészítette ki a lábszárközépig érő csizma, illetve később az ezt egyre inkább kiszorító cipő, elsőként kamáslival, illetve a ruhán hordott különféle rang- és vagyonjelző ékszerek (így példának okáért a mandzsettagombok és az egyre elterjedtebb, majd idővel az elegáns öltözet szériatartozékának tekintett zsebórához tartozó óralánc és díszei, valamint a különböző nyakkendőtűk). Előkelő helyen kell említenünk természetesen a nyakkendőt, amely XIV. Lajos-kori cravatte-elődjéhez mérten igen sokat változott, és hosszú időn keresztül a férfiöltözet legvariálhatóbb darabjának számított.


Francia imperial öltözék
redingottal és csizmával
az 1800-as évek elejéről
A valódi fejlődés a század folyamán a szabásban és a színekben tapasztalható. A francia mintára nem túlságosan hosszú ideig „uralkodó” imperialt (és a még rövidebben megjelenő, divattörténeti zárványnak tekinthető incoyable-t), illetve a főként a Habsburg Birodalom országainak öltözködési kultúráját a Szent Szövetség első kongresszusától befolyásoló „wienert” leszámítva az 1840-50-es évekre egyértelműen Anglia lett a férfidivat irányvonalának meghatározója, valahogy úgy, ahogyan a nőié Párizs. Ez nem csekély mértékben a nagyban polgárosodott angol lakosság új férfiideáljának, a gentlemannek a korábbi dandyvel szemben rövid időn belül kialakult komoly népszerűségével volt kapcsolatban. A léha, dologtalan ifjú úrral szemben az angol(os) úriember már dolgozik, társadalmi vonzerejét nem facérsága, hanem „családapa-szerepe” adja. Vagyonának mértékét nem az öltözködésén, hanem az életmódján látni; ékszere a nő, aki az oldalán halad. A dolgosság természetesen nem a lealacsonyító, társadalmi presztízzsel nem bíró fizikai munkát jelentette, hanem a pénzügyekben, üzleti dolgokban való forgolódást, amely megkövetelt bizonyos tartásbeli és kinézetben is megnyilvánuló felsőbbrendűséget.
Wiener öltöny 1812-ből
A gentleman ruhatára ezekhez a kritériumokhoz igazodott. A brummelli sötét színek megmaradtak, annyira, hogy általánosan az egész ruházat elsötétedett, a mellény is elveszítette élénk színeit, így immár a nyakkendő maradt a ruhatár egyetlen színes kelléke. A szabók (hiszen egy valódi úriember természetesen sosem hordott „konfekciót” – ez a szó mai értelmében nem is létezett) igyekeztek mindenféle fortéllyal meghúzni, impozánssá tenni az alakot és a sziluettet. Így születtek meg a hosszú, köpönyegszerű téli kabátok, a lovaglóruhából kialakult redingot és a híres cilinderkalap is, amely sok más teljesen haszontalan kiegészítővel (sétapálca, hónalj alatt hordott pár glasszé-kesztyű) egyetemben esetlenségével és a viseléséhez, karbantartásához szükséges körülményességgel mindennél ékesebben tanúskodott arról, hogy aki hordja, legfeljebb csak tollat és papírt kénytelen a kezében forgatni.

Angolos ruházat a század
közepe tájáról. A nadrág
kényelmes, a gallér már sokkal
alacsonyabb, és a kabát
jellegzetes négyzetmintás
Ennek a ruhatárnak (amely voltaképpen csaknem változatlanul uralta a 19. század második felét) kialakítása és szinten tartása komoly odafigyelést, esetenként egész személyzetet kívánt. A ruhák mosása nemigen volt szokásban; többségében kefélték, porolták és „szőrtelenítették” a felsőkabátokat, nadrágokat; még a testen hordott inget sem váltották naponta. Nem így a gallért (elsőbben a rettenetesen nagy Vatermördert, amely fokozatosan szelídült a század számos képi ábrázolásáról ismeretes, lehajtatlan vagy kis hajtókás állógallérrá) és a mandzsettát, melyek az ingről lecsatolhatóak voltak, és csupán egy napot szolgáltak. A bőrcipőt, melyet sok esetben kamáslival hordtak, szintén fényesíteni illett. A háztartásokban és a szabóságokban különleges, mára szinte teljesen elfeledett szerszámok egész sora szolgált a ruhák karbantartására – kesztyűcsipeszek, cilinderkefék, mindenféle nyakkendőtűk.
Az 1850-es évekre az angol textilipar kényelmesen szétterpeszkedett az egész glóbuszon: termékei világhírűek voltak, minőségük jó, gyorsan elkészültek, és hosszan tartó népszerűségnek örvendtek. A Brit Birodalom különféle országaiban éppúgy, mint Amerikában, Hollandiában vagy éppen Oroszország vagyonosabb köreiben kedvezett a gentleman alakjának a kozmopolita légkör és az elegancia lassan egységesedő képzete. A korábban megkerülhetetlen „György-kori pompa”, a francia selyem és térdnadrág, a rizsporos paróka a múlté, ahogyan a vállalható úri megjelenés egyéb formái is. A gentleman csupán egyetlen helyen talált méltó ellenfélre: a „nemzetállamok korának” hazafias szellemű, hazai viseleteiket meg-, fel- és kitaláló nemzeti öltözékeiben.


Tompa László doktorandusz
az ELTE Történettudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója



Források és ajánlott irodalom:

-          A Nemzeti Múzeum állandó kiállításán számos teljes öltözék és különálló ruhadarab szerepel a tárgyalt korszakból, amelyek példaként szolgálhatnak a fent felsorolt „trendekre”. A korszakokra bontott tárlatokon jól megfigyelhető az egymásra következő divatáramlatok formáló hatása a különféle együtteseken, tárgyakon.

-    A cikk mellett szereplő néhány fekete-fehér ceruzarajz a szerző saját munkája, elsősorban személyes tapasztalatait, illetve az alábbi szakmunkákat véve alapul:

-          F. Dózsa Katalin: A polgárosodás kezdeteinek hatása a viseletben. Férfi és női divat 1778-1818 között. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 219-264. p.

-         F. Dózsa Katalin: Öltözködés és divat Széchenyi István gróf korában. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 268-287. p.

-         F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945. Gondolat Kiadó, 1989.

-         Flórián Mária: Az öltözködés rendszerei: táji tagolódás, viseletcsoportok. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. kötet. Szerk.: Faragó Tamás. Budapest, 2004. 110-124. p.


-         Kósa László: A polgári társadalom korának művelődése I. (A XVIII. század végétől 1920-ig). A hétköznapi élet kultúrája. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Harmadik kiadás. Osiris Kiadó, Budapes, 2006. 337-352. p.