2016. október 16., vasárnap

Egy anekdota a gyermek Wesselényi Miklósról

A hatéves Wesselényi.
Illusztráció a család zsibói képtárából
„Az árvízi hajós” – minden bizonnyal ez az epitheton ornans jut eszünkbe legelőször Wesselényi Miklós neve hallatán, Vörösmarty Mihály költeménye nyomán. Amellett, hogy az 1838. márciusi pesti árvíz alatt írt naplóját forgatva megrázóan szemléletes képet kapunk a katasztrófa sújtotta városról, meghökkentő adatokkal találkozunk fáradhatatlan kitartásáról és kitűnő állóképességéről. Ennek gyökerei – elsősorban a Wesselényi család zsibói könyvtárának 1822-ben összeírt jegyzéke révén – egészen gyermekkoráig visszavezethetők, mivel azok a művek, amelyek meghatározták neveltetésének elveit, nagy hangsúlyt fektettek a gyermek testi nevelésére. 
Nem csupán Vörösmarty volt az, aki az irodalom eszköztárával felvértezve emléket kívánt állítani Wesselényinek. A báró jellem- és életrajzának első közreadói, Kemény Zsigmond (A két Wesselényi, 1851) és Újfalvi Sándor (Emlékiratok, 1854–1855) mindketten személyesen ismerték őt, s közeli kapcsolatban álltak vele. Bár Újfalvi úgy vélte, Kemény politikai jellemrajzában túl negatívan ábrázolta a bárót, mégis vannak közös pontok a két műben, ilyen például az anekdoták felhasználása. Az alábbiakban az egyik leghíresebb Wesselényiről szóló gyermekkori anekdota hátterét szeretném megvilágítani, amellyel Kemény Zsigmond művében találkozunk.

A történet szerint id. Wesselényi Miklós egy nap fel akarta ültetni fiát – aki még nem töltötte be hatodik esztendejét – egyik lovára, azonban az ifjabb Miklós félt az állattól. „A Wesselényieknek nem szabad félni” – kiáltotta az apa, feldobta fiát a ló hátára, majd ostorával nagyot csapott a ménre, s az elvágtatott a gyermekkel. Az eseményeket a kastély tornácáról figyelő anya, Cserei Heléna sírva rohant be szobájába, s úgy hitte, egyetlen gyermekét soha többé nem látja élve. Nem sokkal később betoppant a helyiségbe a fiú, s büszkén újságolta édesanyjának, hogy a szilaj lovat végül sikerült kifárasztania.
Felmerül a kérdés: csupán az írói fantázia szülte eseményekkel állunk szemben, vagy tényleg sor kerülhetett a jelenetre? Szerencsére rendelkezünk olyan forrással, amely válasszal szolgál. 1809-ben Kazinczy Ferenc – akinek id. Wesselényi Miklós nemcsak a mecénása, de a barátja is volt – egy episztolát írt az akkor 13 éves ifjabb Miklóshoz, s műve hitelessége érdekében adatokat kért a zsibói ménesről Tőkés Jánostól, a fiú nevelőjétől. Tőkés válaszlevelében felsorolja és jellemzi a zsibói Wesselényi-ménes lovait. Az egyik mén, Bucephalus leírására különös figyelmet fordított, s egy neveltjéhez kapcsolódó eseményről is beszámolt. Nézzük meg tételesen, milyen különbségek fedezhetők fel Kemény és Tőkés interpretálásában.
Báró Kemény Zsigmond
(1814-1875)
Kemény Zsigmond leírásában a veszedelmes ló egy „szilaj”, „horkoló és hánykolódó mén”. Tőkés János így jellemzi Bucephalust, a zsibói ménes legfélelmetesebb ménét: „Ez egy rá nézni is iszonyatos Lo, szőre fako, fejér serénye térdét veri, fejér farka pedig a’ főldőt teriti labai után. Iszonyu magossan emeli Lábait, mellyek oly vékonyak mind valamelly szarvasnak lábai… lábait a’ kis teher alatt iszonyu keményen vervén a’ főldhöz és onnan kettőztetett dobogással szedi fel magossan de még e’ nem volna rettentő, hanem midőn kettőt hármot lépett rettentőleg prűszkől, ugy annyira hogy meszszeel hallik, és turja a’ tajtékot.” Az állat külsejének és viselkedésének leírásában a két történet tehát hasonlóságokat mutat. A veszedelmes állat jellemzésén túl érdemes megnézni a mellékszereplőkről, a szemtanúkról szóló részeket is. Kemény interpretációjában mindkét szülő jelen van, Tőkés ellenben csak az apát említi meg név szerint. Mindkettejüknél szerepelnek más, meg nem nevezett nézők is. Újabb közös pont a jelenetben résztvevő személyek reakciójában felismerhető érzelmi fordulat a történtek láttán: eleinte riadalom, ijedtség lett rajtuk úrrá, majd megnyugodtak.
A két történet eddig mind a vad mén jellemzésében, mind a nézők érzelmeiben megegyezik. Van azonban a két történet között egy lényeges különbség: az apa fiához való viszonyulása. Kemény Zsigmond művében a Nyírő József regényéből ismert „sibói bölénnyel” találkozik az olvasó, akit hirtelen haragja vezérel. Ezzel szemben Tőkés Jánosnál a megfontolt apa jelenik meg, aki – Jean Jaques Rousseau Emil, avagy a nevelésről című művében leírtaknak megfelelően – tisztában van fia képességeivel és terhelhetőségével, s ahhoz mérten választja ki a testedzés formáját. Ahogy Tőkés levelében olvasható: „De a’ gondos Atya jol ki tanittatván és meg szeliditvén e’ tűzes Lovat, tudván és esmérvén fiának alkalmas voltát, bátran nézi és meg nyugodva ’s örömmel el telve, midőn mások kik sem a’ dolgot nem tudják remegnek.”
A nevelő leveléből tehát kiderül, hogy a Kemény Zsigmond által lejegyzett történet minden bizonnyal nem úgy történt meg, ahogy azt a szerző leírta, mindazonáltal megvan a maga feladata a műben. Kemény ugyanis pár oldallal korábban id. Wesselényi Miklóst egy önuralom nélküli, hiú, fitogtató személyként mutatja be, akinek tulajdonságait fia is örökölte. Az anekdotában mindegyik tulajdonság megjelenik, s kiválóan alátámasztja Kemény jellemrajzát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy id. Wesselényi Miklós nem lett volna indulatos, hirtelen haragú ember, a forrásokban több erőszakos fellépésének is nyoma maradt. Mindazonáltal fiával szemben nem így viselkedett, s nincs nyoma annak, hogy erőszakos lett volna vele, ahogy a forrásokban arra sem találunk utalást, hogy a „daczoskodó gyermeket már 5-6 éves korában is kurta vassal is fenyítette”, ahogy azt Szikszay Lajos írta 1884-ben megjelent Wesselényi-életrajzában.
Bár Tőkés János elküldte Kazinczy Ferencnek a történetet, az mégsem kapott szerepet a széphalmi nyelvújító episztolájában, s legelőször 1851-ben jelent meg A két Wesselényiben. Kemény Zsigmond sorai másokat is megihlettek: Szilágyi Ferenc 1876-ban megjelent Wesselényi-biográfiájának ez a történet adta a felütését, s helyet kapott Gáspárné Dávid Margit Az árvízi hajós című regényében is, amely 1938-ban, a pesti árvíz 100. évfordulójára jelent meg.

Kárpáti Attila István, doktorandusz
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója

Irodalom

Tőkés János levelét a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára őrzi.

Az első illusztrációként használt, hatéves kori portrét közli: Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. I. kötet. Budapest, 1905. 66.

Báró Wesselényi Miklós az „árvízi hajós” naplója. Sajtó alá rendezte és kiadta Dr. Rubinyi Mózes irányításával a székesfővárosi VI. kerületi Izabella-utcai Báró Wesselényi Miklós Fiú Felső Kereskedelmi Iskola ifjúsága. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938.

Gáspárné Dávid Margit: Az árvízi hajós. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1938.

Kazinczy Ferenc méltóságos báró Wesselényi Miklós úrhoz, Miklósnak fijához. Buda, 1809.

Kárpáti Attila István: Wesselényi Miklós és az árvízi hajós. In: Fons 2015/3. sz. 343–362. 

Kemény Zsigmond: A két Wesselényi. In: Magyar szónokok és statusférfiak. Pest, 1851. 85–186. Újabb kiadásban: Kemény Zsigmond: Sorsok és vonzások. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 7–113.

Szikszay Lajos: Hadadi báró Wesselényi Miklós emléke. Élet- és jellemrajz. Budapest, 1884.

Szilágyi Ferenc: Ifjabb b. Wesselényi Miklós. Élet- és korrajz. Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest, 1876. 

Újfalvi Sándor: Emlékiratok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.